Nagyon fontos dolgot szeretnék neked elmondani. A kottáról van szó. Tudod, a Gyurcsányéről, amiből Obama, Merkel, meg úgy általában mindenki játszik. Legalábbis a fideszes kommunikáció szerint. Most csapkodjuk még egymás térdét egy ideig a röhögéstől. Mert ugye ez annyira nyilvánvaló hülyeség, hogy senki nem hiszi el (na jó, van aki elhiszi, de azt tekintsük mérési hibának). Én tudok ennél sokkal nagyobb hülyeséget is mondani: a kotta Habony Árpié, és Gyurcsány is abból játszik. Nem, nem bolondultam meg, szögezzük le most mindjárt, hogy nem gondolom hogy Gyurcsány (vagy Bajnai, vagy bárki az úgynevezett baloldalból) azt csinálná, amit Habony mond neki. Azért tartom ezt nagyon fontosnak jó előre leszögezni, mert amit most el fogok mondani, az nagyon hasonlítani fog a fenti hülyeségre. Két alapvető különbség azonban van: 1. a fenti baloldalinak nevezett úriemberek szerintem saját maguk döntötték/döntik el, hogy mit csinálnak, és lehet hogy nem is értik hogy a narancs szektor miért játszik éppen alájuk, 2. sajnos ez nem hülyeség, hanem nagyon is tétre megy.

Az elmúlt napokban két téma kezdett nagyon felerősödni. Az egyik a pártpolitika és a pártpolitikusok szerepéről szól az új ellenállásban, a második pedig arról, hogy rendszerváltást, vagy kormányváltást akarunk. Hogy megértsük a történéseket, és hogy hogyan jön ide a kotta, először azt kell meglátni, hogy ez a két téma egy és ugyanaz:
A rendszert a pártpolitikai játszótéren belülről nem lehet megváltoztatni. Aki a ma meglévő pártoknak szán szerepet, az nem a rendszerváltást, csak a kormányváltást segíti. Ebből a szempontból az OGYM – akik lefoglalták a Parlamentet és környékét március 15.-ére, és annak örülnek, hogy a többieket kényszerhelyzetbe hoztáak – a leginkább egyenes: ők kimondták, hogy a 2010-es állapotokat szeretnék vissza, nekik jó a ’89-es alkotmány, és szerintük a rendszerváltás ’89-ben már megtörtént. Nem is csoda, hogy Tuareg konkrétan beáll Gyurcsány mögé, és lehülyéz mindenkit, aki óv az elmúlt huszonöt év pártjaitól. Úgy is mondhatnánk, hogy Tuareg Gyurcsány kottájából játszik. Kár hogy az előbb röhögtük szét magunkat ezen a kifejezésen. Merthogy Habony Árpinak nem az volt a célja a kottázással, hogy elszigetelje az embereket az úgynevezett baloldaltól: éppen ellenkezőleg. A cél az volt, hogy lebontsa az ellenkezést amit akkor érzünk, amikor valaki konkrétan együttműködik velük. Miért? Mert a Fidesznek az úgynevezett baloldal – szemben az új erőkkel – nem ellenség. Nagyon jól tudják, hogyan kell őket kezelni, és tisztában vannak vele, hogy egy sima kormányváltás esetén néhány parasztáldozattal megúszhatják az elműlt négy évet, később pedig ismételten magukhoz ragadhatják a hatalmat. Egy valódi rendszerváltás esetén viszont olyan módokon változhat meg a teljes politikai játszótér, ami teljesen eszköz nélkül hagyja őket. Na ez az, amitől igazából félnek. Annak ellenére, hogy az új ellenállás egyelőre az őskáosz állapotában van. Ezért is próbálják nyomni a március 15.-ét mint az eljövendő sajnálatos események dátumát. Mert arra számítanak, hogy addig nem is sikerül magunkat megszervezni, és megúszhatják a rendszerváltást egy kormányváltással, vagy – bízva az úgynevezett baloldal már sokszor bizonyított töketlenségében – még azzal sem. Ennek eredménye az, hogy a Fidesz és az úgynevezett baloldal ilyen jól egy helyre sodródott. A Fidesz azt a nyerő stratégiát próbálja most alkalmazni, ami a jelenlegi pártpolitikai játszótéren már annyiszor bevált: a legnagyobb ellenségéhez – az új erőkhöz – ideológiailag legközelebb álló, de veszélyt nem jelentő pártot (az úgynevezett baloldalt) erősíti. Ez azért tud működni, mert – a látszattal ellentétben – a pártpolitikai játszótéren nem feltétlenül nyerő stratégia szövetségeket kötni, az ellenfél szövetségkötése hiányában pedig akisebbik ellenfél erősítése a nagyobbik ellenfelet gyengíti.

Nézzük meg egy kicsit részletesebben, hogy milyen lehetőségek állnak az új erők előtt, és hogyan próbálja meg azokat a narancs gépezet – és az úgynevezett baloldal – blokkolni.

  • Az egyik – az elmúlt 25 év pártpolitikai játszóteréhez szokott emberek számára nagyon furcsa – stratégia a pártpolitikától való távolságtartás. Ez a stratégia azért is furcsának tűnik, mert paradox módon a célja éppen a pártpolitikai játszótér szereplőivel való nyerő-nyerő együttműködés lehetőségének megteremtése. Egy a már meglévő pártok szimpatizánsait is magában foglaló mozgalom ugyanis nem teheti meg, hogy bármilyen kapcsolata legyen bármelyik párttal. Abban a pillanatban ugyanis, amikor bármelyik párttal sz0vetséget köt – vagy maga kezd el bármilyen értelemben pártként viselkedni – a pártpolitikai játszótér logikája miatt elriasztja a többi párt szimpatizánsait, és lehetetlenné teszi a többi párt számára, hogy a programját támogassák. Egy nagyon fontos kérdés van csak: hogyan tud egy mozgalom, amelyik távolságot tart a pártpolitikával, mégis csak együttműködni a pártpolitikai játszótér szereplőivel? Úgy, hogy lehetővé teszi a pártoknak, hogy képviseljék a programját, vagy annak elemeit, és ezzel a mozgalom tagjainak szimpátiáját elnyerjék. Ezen a módon a mozgalom pártfüggetlenségének feladása nélkül, mindegyik pártnak egyformán teszi lehetővé azt, hogy a mozgalom népszerűségét a saját céljainak elérésére kihasználja. Ennek – mint minden normális együttműködésnél – persze ára van: az a párt, amelyik így dönt, a mozgalom programjának képviseletével fizet. Ráadásul ennek az “együttműködés”nek a dinamikája olyan, hogy amint egy bizonyos szint fölé emelkedett, minden párt érdekelt lesz a mozgalommal való “együttműködés”ben. Ezt a stratégiát alkalmazta a Critical Mass a kerékpározással – és szélesbb értelemben az élhető várossal – kapcsolatos szakpolitikák keresztülvitelére, és elég egy pillantást vetni a mai belvárosra annak felmérésére, hogy ez mennyire sikeres lett. Egy ilyen mozgalom számára a természetes ideológia a részvételi demokrácia, és a minél szélesebb merítés érdekében minden potenciálisan megosztó kérdéssel kapcsolatban a “minden v;leményre szükség van” hangoztatása. A 42 ezt az utat próbálja járni.
    A stratégiát blokkolni hivatott kommunikáció: “pártok nélkül nem fog menni”. Ez a kommunikáció azt lovagolja meg, hogy elsőre valóban nem könnyen érthető, hogy hogyan lesznek a pártpolitikai játszótéren (a parlamentben vagy önkormányzatoknál) hozott döntések egy pártpolitikától távolságot tartó mozgalom programjából. Ha azonban megértjük a hatásmechanizmust, akkor rájövünk arra, hogy ez a stratégia igenis számol a pártokkal, sőt az azokkal való együttműködéssel is, csak ennek az együttműködésnek a mechanizmusa nem olyan, amit mondjuk a CÖF-től vagy a Millától láttunk (amibe az utóbbi bele is bukott).
  • A másik – sokkal inkább közérthető – stratégia egy új párt létrehozása. Erre láthatunk több nemzetközi példát is: Podemos, Cinque Stelle, Syriza. Egy új párt meg tudja szólítani mindazokat, akik kiábrándultak akár az úgynevezett baloldalból, akár az úgynevezett jobboldalból, és megfelelő ideológiával megtámogatva – a részvételi demokrácia zászlóra tűzésével – akár azokat is meg tudja mozgatni, akik a pártpolitika és a képviseleti demokrácia rendszeréből ábrándultak ki. Ez természetesen nem egy kockázat nélküli lépés, hiszen a pártpolitikai játszótér logikája szerint kizárják azokat, akik még nem ábrándultak ki a többi pártból. Amint a nemzetközi példák mutatják, ez a lépés akár nagyon sikeres is tud lenni. Azt persze a jövő mondja meg, hogy hosszú távon, a pártpolitikai játszótér szabályaihoz idomulva egy ilyen kezdeményezés mennyire tud növekedni, és sikerül-e valódi rendszerváltást elérnie. Ez a stratégia nem zárja ki az első stratégia létezését, sőt egy ilyen párt vélhetően hatékonyan tud meríteni a civil mozgalmak programjaiból. Érdekes módon egy ilyen párt létezése nagy terhet róna az első stratégiát követő mozgalomra. Ugyanis a mozgalmat és a pártot a politikai ellenfelek megpróbálnák összemosni, és addig, amíg a többi párt nem merít a mozgalom programjából, vélhetően ez a tagság átfedése miatt bizonyos szempontból nem is lenne alaptalan. Ez persze a párt számára jóval kevesebb problémát okozna, mint a mozgalomnak, sőt a párt számára a nyerő stratégia az lenne, hogy még mozgalomként szövetséget köt az első stratégiát követő mozgalommal, majd később alakul párttá.
    A stratégiát blokkolni hivatott kommunkáció jelenleg: “azt mondják utálják a pártpolitikát, mégis pártot fognak alapítani”.  Ehhez jönnek azok a próbálkozások, amelyek ténylegesen a párt irányába próbálják meg eltolni az első stratégiát követő mozgalmat, ezzel is növelve a káoszt. Ennek kivédése aránylag egyszerű: aránylag hamar egyértelművé kell tenniük azoknak, akik pártot szeretnének alapítani, hogy mi a céljuk.
  • A harmadik stratégia a másodiknak az a változata, amikor az úgynevezett ellenzék magában, vagy egy új párttal együtt áll a változások élére. Ennek blokkolásához nem kell semmilyen ellenstratégia, ugyanis ezer ok miatt nem tud működni. Az úgynevezett ellenzéki pártok számára (az LMP kivételével) ez olyan mértékű stratégiaváltást jelentene, ami önmagában hiteltelenítené el őket. Ráadásul sokan vannak, akiket az úgynevezett ellenzéki pártok akkor sem tudnak megszólítani, ha ez egyszer komolyan gondolnák az üzenetüket. Ha egy új párt is létrejönne, a pártpolitika logikája fordítaná szembe a szövetségeseket aránylag rövid távon.

Az első stratégia lassabb, de biztosabb változást tud elindítani. A második stratégia vélhetően gyorsabban ér el eredményt, a kérdés az hogy az mennyire teljes és fenntartható. A harmadik stratégia pedig gyakorlatilag nem létezik.
Fontos azt is látni, hogy az első és a második stratégiát egyszerre is lehet csinálni, természetesen különböző szereplőknek. Ezek a stratégiák is kölcsönösen erősítik egymást hosszabb távon. de abban a pillanatban, amint valaki a második stratégiát követve bejelent egy párttá alakulást, tranziens fog keletkezni a rendszerben. Ez a tranziens viszont – ideiglenesen és visszafordíthatóan – az első stratégiát követő mozgalmat fogja leginkább megviselni. De mivel az első stratégia időhorizontja jóval hosszabb, mint a másodiké, ezt a tranzienst lehet ésszerűen kezelni.