88marc15

Gólt lőttünk a Felcsúti Főfocistának, az El Simon nevű kormányzati fidesztroll elhatárolódott a Gulyás Gergely nevű parlamenti fidesztrolltól: dehogyis lesz itten kérem szépen gyülekezési törvény szigorítás, szó se lehet róla, nem is volt, rosszul teccünk emlékezni.

(Tuareg)

Tuareg ebben a történetben (többek között) egy klasszikus, a 80-as évek ellenzéke által használt eszközt vetett be, amelyet valamelyik rendszerváltó atyánk kb a következő módon foglalt össze: “ragaszkodjunk azokhoz a jogokhoz, amelyekről azt állítják, hogy rendelkezünk velük“. A módszer alapja az, hogy minden diktatúra megpróbál úgy csinálni, mintha több jogot biztosítana a benne élőknek, mint amennyit valójában ad. A trükk pedig az, hogy élünk ezekkel a jogokkal, akkor is ha biztosan tudjuk hogy nem gondolták ők ezt annyira komolyan. Ez a taktika pedig a következő típusú lépésekből áll össze:

  1. Sikerült élni a joggal. Ezzel precedenst teremtettünk és példát mutattunk: a későbbiekben már sokkal cikibb lesz megvonni ugyanezt a jogot tőlünk vagy másoktól.
  2. Nem sikerült élni a joggal. Ekkor rámutatunk arra a fölháborító tényre, hogy itt minket gyíkká akarnak változtatni, és az ez által keltett figyelmet, felháborodást és minden egyéb eszközt (tipikusan a jog eszközeit is) felhasználva addig ugrálunk, amíg nem sikerül a jogunkkal élni. Goto 1.

A ’80-as években ezt a technikát sokkal egyszerűbb volt alkalmazni, hiszen a kommunista diktatúrában elég nagy ellentét volt a deklarált és a valóságban létező jogok között, ugyanakkor a kádári változatban még eléggé kísértett 56 emléke ahhoz, hogy komoly ijedtséget okozzon, amikor valaki rámutatott erre az ellentétre. ( Az 56-hoz való mai viszonyunkat az is meghatározza, hogy emiatt – és sok más ok miatt is – a forradalom újragondolása eléggé fontos témája volt az akkori ellenzéknek. )

Elnézést, most egy kis közjáték következik, de nem tudom visszafogni magamat:
Az előző bekezdés mondanivalója akkor válik igazán keménnyé, ha megnézzük ugyanezt az érmét a másik oldalról is. Miért nehezebb ma ugyanezt az eszközt alkalmazni?Mert a NER diktatúrája

  1. Sokkal kevésbé próbál meg úgy tenni, mintha lennének jogaink. Deklarált cél az illiberalizmus, nem keltenek felháborodást a szólásszabadság korlátozására vonatkozó javaslatok (sőt, a holokauszt tagadása magukat liberálisnak nevező, a fent idézett emberek megelégedésére lett Btk-s), és a fenti sztoriban a gyülekezési jog megnyirbálásától való visszalépés is csak egy lépés a sakkjátszmában (lásd lentebb).
  2. Sokkal kevésbé törekszik a látszat fenntartására. A horngyulai “na és?” kimondására már szükség sincsen, teljesen alapértelmezett lett.

Itt érdemes megállni egy pillanatra, és elgondolkodni azon, hogy az “elmúlthuszonötév” során hogyan sikerült részben pont ezt az eszközt régebben legaktívabban használó, részben elméletileg a NER-el homlokegyenest ellenkező ideológiájú pártpolitikusoknak megágyazniuk a jelenlegi helyzet számára. Vegyük ehhez hozzá, hogy a mindkét oldali kordonbontás valamennyire ugyanennek az eszköznek a használata, és hogyan sikerült pár év leforgása alatt nem csak “elfelejteni”, hanem a hívekkel el is felejtetni, hogy ki mit mondott. Hint: a politikai közbeszéd jellege, amit a választási szabályok határoznak meg.

Tuareg mindezen nehézségek ellenére sikerrel alkalmazta ezt a technikát. Pedig neki vélhetően nem is elsősorban az volt a célja, hogy a gyülekezési jog korlátozhatóságának határt szabjon: a második pontban keltett figyelmet próbálta a mozgalomépítés segédeszközeként használni. (Az hogy ez miért nem sikerült neki, az külön elemzést igényelne. Hint: mint fennt.) Az ideiglenes kitiltattatás, a perek hosszú sora mind-mind azt a célt szolgálta számára, hogy ráirányítsa a figyelmet az ügyre. Ez nem csak okos stratégia volt, hanem egyúttal teljesen korrekt hozzáállás is: annak a szolgálatnak, amit a demokrácia számára tett, több mint jogos nyeresége az ezáltal elnyert figyelem.

Ahhoz, hogy a helyzet komolyságát megértsük, fontos tisztában lenni azzal is, hogy ez a (legalábbis ideiglenes) győzelem minek köszönhető. Mint azt már kifejtettem, a kormány azért lengette be éppen most a gyülekezési jog megvonását, mert éket akart verni az új ellenzék soraiba. Szerencsére sokan gondolták át, hogy miről szól a történet, és nagy gyorsasággal kezdett el nőni a felháborodás. A kormány ezzel éppen azt érte el, hogy kezdett az ellenzék összekovácsolódni. Emiatt voltak kénytelenek példás gyorsasággal visszakozni. Ne legyenek kétségeink afelől, hogy a tüntetés végülis nem túl nagy létszámát (az OGYM/DK szimpatizánsok, a kemény mag és a lendületből mégiscsak kisétáló emberek maradtak) megpróbálják majd úgy feltüntetni, mintha az emberek nem tájékozottak, hanem a gyülekezési jog mellett kevésbé elkötelezettek lennének. Az igazi tanulság viszont az, hogy a kormány egy dologtól szarik be igazán: az összefogástól. Tehát a tüntetés – bár nem elegendő – igenis erős eszköz. Sőt, már a tüntetéssel való fenyegetés is, ha amögött látszik az összefogás.

Remélhetően Gábor is – miután felépül az alacsony létszám okozta sokkból – at fogja gondolni azt, hogy széleskörű mozgalmat csak összefogásra lehet építeni, és hogy létezik közös út. Hiszen már ő is elkezdett alkotmányozásról beszélni. Helyesen mutatott rá, hogy a fékek és ellensúlyok megtartásának az eszköze az, hogy az alkotmány minden módosítását a népnek jóvá kell hagynia. Ha sikerül megegyezni, hogy egy eleve ideiglenesnek szánt alkotmány bebetonozása helyett az új alkotmány fő irányainak meghatározása lehet az a téma, amire a rendszerváltó erő felépítése ráfűzhető, akkor aránylag gyorsan összeszedhető az a százezer ember, amire szükség van. Lehet, hogy nem márciusra, hiszen jó munkához idő kell, de talán nem is a következő választásokra.
(A kép az újszamizdat blogról származik.)